Emlékszem még, éppen 8 éve történt - két barátommal elhatároztuk, hogy eljött a nap, amikor végig csináljuk. Nem megpróbáljuk, végig csináljuk! Mondják, hogy egy maraton alatt megismeri magát az ember - a 100 km-es gyalogtúra alkalmával ez a megàllapítàs egészen új értelmet nyer.
Előzmények
Elhatározzuk, hogy a felkészülés keretében a verseny sötétben teljesítendő részét még vilàgosban szemügyre vesszük. A táv utolsó 30 km-ét ezért két körben megtettük, hogy tudjuk, mikor milyen pontok következnek, hogy ismerős legyen a táj, legyen némi tàmpont a finisre.
De mi a KINIZSI 100???
Miért jó ez nekem? Mitől félek? Kell félnem egyàltalàn?
Mindenkit megnyugtatok: jó, de nem jó, fájni fog, sőt, állati kellemetlen lesz. A feladat egyszerű: gyalogolj 100 kilómétert egy nap alatt.
Ennyi.
És akkor a részletek: május utolsó szombatján reggel 6 és 8 óra között indulás Csillaghegyről. Tatán talán elérünk a célig, a résztvevők fele itt adja fel a versenyt. Az ellenőrző pontokon a regisztrációs lapodat pecsételteted, közben arra is figyelsz, hogy jó irányba menj, ne fogyj ki az élelemből és talpon maradj a verseny utolsó méteréig. A célban aztán kitűzőt és oklevelet kapsz. Az élmény semmihez nem hasonlítható, emlékezetes, felemelő, pàratlan.
Indulásra alaposan bevásárolunk: van nálunk raklapnyi csokoládé, folyadék, némi energiaszelet, magnézium, fejlámpa…a tételes listával nem untatnék senkit, de a helyzet komolyságát talán jól szemlélteti, hogy depo-s kocsit is szervezünk, a tiszta, száraz zokniért és alsónadrágért…Ezekre nagy szükségünk lesz, mivel tegnap annyi eső esett, amennyi egy hónapban szokott…A helyzet tehàt nem egyszerû...
6:32-kor indulunk. Számomra ez már az 5. próbálkozás, még egyszer sem sikerült a távot teljesítenem. Az idő egyébként kitűnő- tiszta ég, szikrázó napsütés, csak az útvonal egybefüggő sártenger. Induláskor hatalmas tömegek hömpölyögnek, egyesek futnak, mások beszélgetve andalognak… Van, aki a legújabb, profi cuccàban indul útnak, és vannak olyanok, akik strandpapucsban, nejlon szatyorral a kezükben tervezik a távot teljesíteni. Az út szélén sok családtag szurkol, igaz, a megtett 5km-en nincs még mit ünnepelni...
Barátaimmal előre lezsírozom, hogy tartjuk egymásban a lelket, és csak kevés energiát, oxigént pazarolunk a kommunikációra, fókusz az előttünk álló 95 km-en…
Eljutunk az első, nagyobb ellenőrző pontig, Hosszúhegyig.
Megállapítjuk, hogy a sáron kívül nagyobb baj nincs, azt pedig el kell viselni. Jöhet a Pilis, mi az nekünk. A tempónk megfelelő, van mit ennünk, innunk, ugyan, mi bajunk lehet?
Simán – illetve agyagcsúszdán - érünk el Pilisnyereg ellenőrző ponthoz, ahol kis csapat verődik össze. Itt frissít mindenki, tankolás vízből, élelemből. Örömmel konstatáljuk, hogy megvan az ¼-e, már csak a szintkülönbséggel és a 30 fokos tűző nappal kell komoly harcot vívnunk.
Nagy Gete, újabb ellenőrző pont…Hamarosan megérkezünk. A hegyre felfelé menet találkozom egy lánnyal, aki egy kövön ül és pityereg, mert begörcsölt a lába, amikor a cipőjét igazította. Nem fogadja a felajánlott segítségemet, mert lehet, hogy mostanra kilyukadt a zoknija, mondja. A testemet borító sárra mutatok, ezzel győzöm meg és igazítjuk helyére a bakancsot. Csúcstámadás folytatódik.
Mogyorósbánya – innen már csak egy kis túra a táv fele… Az oda vezető út rendkívül érdekes. Egy elágazásban kis frissítő csomagokat kapni. Szerencsém van, valakitől 16 piros pöttyöst öröklök. Nem gondolkodom soká a miérteken, elfogadom, megköszönöm, tovább megyek.
Mogyorósbánya, említésre méltò hely. A táv fele már megvan, mégis itt adják fel legtöbben a versenyt. Nagy a kísértés, lehet frissíteni, jókat enni, a többi, még versenyben lévőt megfigyelni. Régi barátok (?) mondják egymásnak: „Te k@csög, nem adtad ide a körömvirág krémemet 45-nél pedig megígérted!” „Soha többet, nem jövök erre a sz@rra!” Persze, mondja a másik, tavaly is ezt mondtad…
Kis emelkedőn visz tovább az út. A térképen is jól látszik, nincsenek nagy szintkülönbségek. Könnyelműen teszem fel magamnak a kérdést: mi bajom lehet? Semmi, csak ne kezdjek el gondolkodni. Innentől érdekes a dolog. Hamarosan besötétedik, az ingerszegény környezet pedig igazi hadviselés a lélek és a szellem ellen.
Már nem érzek fájdalmat, nem zavar a sàr a vàdlimon, a combomon…
Visszaesik a tempóm, mert megbicsaklik a lábam. Szörnyű érzés, amikor fogamat összeszorítva, minden erőt beleadva haladok és a strandpapucsos ember elhùz mellettem. Eldurran az agyam, kàromkodni kezdek...10 perc múlva veszem észre, hogy mögöttem feltorlódott a sor, és halk susmorgást hallok. Félreállok és pár keresetlen szó társaságában elengedem ôket. Eszem egy csokit és fejben összeszedem magam. Ha igaz, hogy fejben dôl el, hàt ezen ne mùljék.
Furcsa gondolataim tàmadnak, embertàrsaimat az ösvény szélén magzatpòzban làtva.
Segítségnyùjtàsomat hàrítja, mondvàn, most jò így neki. A sor elején haladó arccal esik a 70 cm mély pocsolyába, majd nem mozdul.
Ennek fele sem tréfa, gondolom, majd a pasas felàll és hàlàt ad, hogy legalàbb kipisilhette magàt.
Azt hiszem, a legjobb, ha ebben is megedződöm, itt tényleg minden megtörténhet.
Ùjabb àllomàs, Bányahegy. Pörkölt bográcsban és minden földi jó, amit ilyen helyzetben annak lehet nevezni. Figyelek, hogy ne maradjak sokáig egy pozícióban, mert a merev izmokkal nincs tovàbb.
Az átmászások következnek. Aki erről ennél többet tudni szeretne, ne hezitáljon, vágjon bele…
Megpillantom Tatát és a város fényei a szemem elé tárulnak, csodálatos, felemelő az érzés…igaz, maradt még pár kilométer, amit le kell tudni. A célba érek, nem próbálok vicceset mondani, mert érzem, nem fog sikerülni. Nem nézek furcsa szemekkel sorstársaimra, mert sz@rul néznek ki, tudom, hogy ők is éppen pont ez gondolják rám tekintve. Egyszerűen csak örülök, hogy megcsináltam.
Több lettem egy nagy élménnyel, jobban megismertem önmagam és elképesztően örülök egy olyan kis dolognak, mint a Kinizsi 100-as kitűző.
