Középiskolás lehettem, amikor először, „buliból” elmentem az első, talán szlovákiai síelésemre az osztálytársakkal. Szedett-vetett szerelésekben, mindenféle oktatás nélkül, de az újdonságra éhesen csatoltunk fel és indultunk az ismeretlenbe.
Mai fejjel visszagondolva, csoda, hogy túléltük ezeket a néhány napos kiruccanásokat. Aztán belerázódtunk és nem maradhattak ki a nagy klasszikusok, jött Murau, Schladming, de meghódítottuk - egyszer májusban - még a Hintertux kásás hóval fedett lankáit is.
Az osztrák túrákban a hütték legalább olyan élménnyel szolgáltak, mint a végtelenségbe futó piros vagy éppen fekete pályák. Van abban valami csodálatos, amikor a fáradt izmok egy robosztus fapallón üldögélve megpihennek, még akkor is, ha a sícipő egyébként néhány óra után zsibbasztó, nyomó-szúró fájdalommal idomul a lábunkra. Ekkor már mindegy, hogy Glühwine-t vagy Jagatee-t hoz a Kellner és a frissen csapolt „holbi” is gyógyír a sportos léleknek.
De nem ragadnék le az osztrák gasztronómiánál, ahogy nem ragadnék le a sínél, az alpesi sínél sem. Az idei tél valami újat hozott számomra. Valami teljesen ismertlent.
De sutba a misztériummal, a fogalom: túrasí.
Nyilván sokan ismerik a sportágat, remélhetőleg többen hódolnak is ennek a csodának. Amíg az ember
a klasszikus síléccel lecsúszik, felvonózik, lecsúszik, felvonózik, addig azt gondolja, hogy ennél nagyobb varázslatot nem tartogat számára a téli sportok arzenálja. Aztán a fa alá az angyalok egy túrasít csempésznek és az ember lánya bambán bámul a furcsa kötésekre, melyekbe aztán később igazi kihívás beleilleszteni a túrasí bakancsát. A Fell-hez (fóka) nyúlni sem mer, reméli, hogy a lelkes túratársam mindent profin a helyére tesz. És így lett…
A technikát hamar elsajátítottam, ám a hirtelen emelkedő sípályák mentén gyakran kerültem oxigénhiányos állapotba. A botokat is esetlenül rakosgattam előre és olykor totyogva, olykor nagy – csúszó – léptekkel kapaszkodtam felfelé. Egy óra elteltével kíváncsian fürkésztem a hüttét, mely mellett aztán végül közepes tempóban elhaladtunk... A második órában elhagytuk a sípályák peremét és az erdőn keresztül kapaszkodtunk fel a hegy oldalán. Leírhatatlan látványban volt részünk. A friss, éjjel esett hó vastagon borította a fenyvest, minden fa vaskos, mégis elegáns hóruhában köszöntött bennünket. A nap ragyogott, ezzel koronázva meg az egyébként is páratlan élményt. Nem számított fáradtság, és átizzadt aláöltözék, csak mentünk felfelé, ütemes, egyenletes tempóban. Boldognak éreztem magamat. Az 1800 méter körüli hüttében aztán diadalittasan kortyoltunk bele a habsipkás csapolt sörünkbe és a szarvassült is rendkívül jól esett a hosszú menetelés után.
Lefelé üdítő élmény volt élvezni újra a sebességet és még egy utolsó csapást mérni a fáradt combizmokra. Az első túra, örök emlék. Egyben holtig tartó szerelem.
Azóta megjártam Mühlbach-ot, Bischofshofen-t, Sankt Johann-t és Grossarl-t is. Egyedül vagy jó társágban, mindenhogy egy csoda, gyógyír testnek, szellemnek és léleknek. A gyönyörű tájak, az érintetlen természet, a csönd, a fóka halk suhogása a friss havon és a kellemes fáradtság mind-mind a túrasí mellett szólnak.
A felszerelés nem olcsó, de lehetőség van bérlésre a síterepek nagyobb sportboltjaiban.
Bátrak, hegyre fel!
